Ma csodás élményben volt részem....

Hosszú lesz!

Szombaton, a Balatonon, elromlott az autónk, így azt ott kellett hagynunk a szerelőnél.

Tegnap szólt az egyik fiam, hogy elkészült, le tudunk-e menni érte? Programok átnézése után, igent mondtam.

Egy kölcsönkért kocsival elindultunk, majd az átvétel után én a miénkkel, őt követve jöttünk Budapest felé…..

Végig „konvojban” haladtunk, figyelve, hogy el ne kerüljük egymást…. Így értünk fel Budára, a rakpartra.

Egy Y kereszteződésnél ő még át tudott menni, de én nem láttam a jobbról jövőket. Viszont balról nagy sebességgel jött felém egy fehér autó….. Gázt adtam, és nagyon gyorsan követtem a fiam. Követnem kellett, mert ha elveszik a szemem elől, nem tudom, hogy merre kell mennünk. (Ő nagyon jól ismeri a fővárost, rutinos vezető. Én a tömegközlekedést preferálom, mert imádok olvasni.)

Rendben meg is érkeztünk a célállomásra és onnan már mindenki ment a dolgára…

Amiért elmeséltem ezt a történetet, az az, és ezt el is mondtam neki….

Nagyon jó volt vele egy ilyen csapatjátékban részt venni. Élveztem, hogy ő figyelt rám, és én is igyekeztem így tenni

Ami a legcsodálatosabb érzést okozta, hogy egy óriási – feltétel nélküli bizalmat – éreztem ott, lent, a rakparton. Bíztam benne, és mertem utána menni. Bíztam benne, hogy most is úgy megy át a kereszteződésen, hogy én is követni tudjam …. Mert hiszen előtte, az egész úton így tett.

Az ember, élete során nem sokszor érzi ezt a feltétel nélküli bizalmat…. Köszönöm, hogy ismét megtapasztalhattam….

Köszönöm, kisfiam!